Egyszer volt egy kocsma itt a neten. Szinbád kocsmájának hívták. Nem járok kocsmákba, mert az ital nem vonz. Nem csakhogy az ízét nem szeretem, de amilyen hatást nyújt arra sem vagyok vevő.De mivel egyik kedves barátom nyitotta, így egyszer tiszteletemet tettem nála. Persze magamban megrőkönyödve néztem, mi lett vele? Ez nem ő. Mit csinál? Sajnáltam. Féltem helyette is. Tudtam az ilyen helyekre beáramlik mindenki. Olyan személyek is, akiket nem éppen kedvelünk. Jó, elfogadunk mindenkit- erre próbál tanítani Isten, és Osho is. Elfogadjuk, vannak, élnek. Éljenek, de tőlünk távol! Úgy lett ahogy bölcs mentorommal láttuk előre. Kedvenc barátunkat földhöz vágta, amit kapott. Ő csak egy idill helyet akart, értelmesen kommunikáló emberek számára, ahol irodalmi esteket tarthatnak, csevejeket. Fájt neki. Szenvedett. Mindketten mellette voltunk...a fájdalom enyhült.
Néhány napja létrejött a vágy- álma, megnyitott a virtuális kávézója. Ide szívesen térek be, a pincérnők kedvesek. A légkör eszményi. Ahogy belépek friss kávéillat az orromba vág. És még valami..a légkör. érezzük a légkör meleg , barátságos fogadását.
Ahogy belépek, arcomon mosoly sejlik fel, és még köszönni is elfelejtek. Szeretem őket, kik itt időznek, igen, életem részei lettek valamilyen szinten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése