Tegnap a kávézóban jártam. Ha tehetem, mindennap benézek, hacsak néhány perc erejéig is. Szeretem a társaságot , akik ott megfordulnak, csendesek, nyugodtak, kedvesek, s viselkednek- ahogy egy ilyen helyen illik. Érdekes gondolatok vetődnek fel. Gondolatok, témák, amelyeket tovább építek, építenék magamban, ha lenne elég időm. Persze mindenre nincs. Így is néha egy beprogramozott robotnak érzem magam, aki rutinosan végzi a dolgát, s amikor kikapcsolják, akkor jön a saját világa, a gondolataim, a zárt magánéletem. Na jó, ebben igazat adok a "mentoromnak", ez a csend világa, ami ellen erősen tiltakozok,hogy nem szeretem. A csend világában alkotok, alkotnék, ha a drága "kisfiam" hagyna, de mostanában nem nagyon teszi.Zúg, bolondozik, beszél, és így nem nagyon tudok írni. A regények világa egy külön világ. Abba bele kell költözni, el kell képzelnem a jelenetet a megálmodott szereplőkkel, és gondolatban el is kell velük játszatnom a szerepet. A külvilágra innen már nem nagyon tudok figyelni.Olyan ez, mint egy filmrendezés. Pontosan össze kell rakni minden részletet. Visszatérve a kis zúgóra....nem értem, mostanában ennyire szüksége lenne rám? De hiszen minden délutántól reggelig vele vagyok! Vagy a láthatatlan kötelék együtt mozgatja velem?
Az este magam is megdöbbentem a történteken. Hulla fáradtan fürdés után ellazulva próbáltam írni imádott ágyamban. Bevonultam saját világomba, a versek világába, amely jóval összetettebb, mint a regények világa, és még nagyobb összpontosítást igényel. Kisfiam kiszólt a fürdőszobából:
-Anya, megvársz?
Lassan jutottak el tudatomig a szavak.
-Tessék? Megvárlak-e? Persze. Miért, hova mennék innen az ágyból? Nem értem a kérdést.
-Úgy értettem, hogy megyek mindjárt. Megvársz?
-Persze. Csak hogy várjalak meg?
-Ne aludj el, amíg fürdök!
Hm..lepődtem meg.
-Együtt akarsz az álomvilágba belépni velem?
Olyat nem tudok. Nem tudok együtt elaludni Veled, de megvárlak.
Megvártam, nem aludtam el. De ő sem- itt poénkodott mellettem és nem hogy aludni, még írni sem hagyott. Csak ma gondolkoztam el rajta: Miért van ez a határtalan ragaszkodás benne? Talán fél valamitől, s én jelentem neki a tökéletes biztonságot neki? Az igaz, hogy 90%-ban én neveltem fel. Én kelek fel vele reggel, én készítem a reggelit és mindent neki, kísérem ki a kapun, én fogadom, ha hazajön, én kísértem edzésekre, kirándulásokra, ha beteg volt én ápoltam, ha sírt én töröltem le a könnyeit, s ha fájdalom érte, fizikai vagy lelki, nekem jobban fájt mint neki. Ennyire soha senki fájdalmát nem éreztem, mint az övét. Már írtam a Duál- jelenségekről, amit vele együtt élünk át. Érdekes..és a miérteket még nem ismerem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése