Délelőtt elviseltem a havat és a hideget is. Bár fáztam. Utána aludtam 1,5 órát, jólesett. Nem voltam feszült. Aztán mikor ideültem, láttam, hogy a fiam a csodás fekete bevonatot, leszedte- egy jó darabot- a laptop asztalomról. Na,, ez kiverte a biztosítékot nálam. Rombolás, értelmetlen pusztítás. Mérges lettem, kiosztottam, pedig szeretem.
Férjem nem bosszantotta rajta magát. Közöltem a fiammal, oké, akkor menj, verd szét a hűtőt is, meg a mosógépet is, ha már ilyen jólesik pusztítani. Végig itt néztem a rombolását. Fájt...de hiszen ez egy tárgy- szólalt meg a belső hangom. Igen, de nem azért küzdünk, hogy tönkre vágjunk mindent! Nyugi- nyugtatott a hang, tudod, hogy nem ez a lényeg. Igen, tudom, de rosszul esett. Lestem titokban a fiamat van- e benne bűnbánás. Majd holnap lefesti filccel- közölte...Már nem haragudtam rá..de a tüske bennem volt.
Aztán ma délután közölte valaki: ne haragudjak, de ennyi volt, az utunk véget ért...Hát..eddig sem volt közös utunk..ő nem válaszolt a leveleimre hónapokig, de csak nekem, pedig nem bántottam egyetlen szóval sem. Figyeltem rá, próbáltam törődni vele..ahogy én tudok..de neki ez nem kellett. Őt a heherésző komolytalan nők világa vonzza. Bölcs mentorom mondta nem rég: Ne bánd Mary, ő nem illik a Te körödbe. Nem a Te világod. Igen..valahol mindig is éreztem, ő nem az én világom..de mikor rálépett az utamra, adtam esélyt neki..és szeretettel fogadtam. Talán ennyi volt..ebből is tanultam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése