Tegnap végre kibírtam pihenni a fáradtságot, főleg a szellemit. Két és fél órát aludtam. Jólesett, de utána még mindig álomittasan végeztem a feladataimat. Az elmúlt idő sok volt. Rengeteget blogoltam, kiadtam az írásaimat, készülök a ballagásra, meg még ami közbejön. Nagyon várom, hogy véget érjen már a tanítás, és eljöjjön a nyári szünet. Visszajöjjön a nyár! Ahogy beszélgettem valakivel, hirtelen rám tört a gondolat, mi lenne ha többet nem lennék? Számára vagy senki számára. Hiányoznék vajon embereknek? Hiányoznának az írásaim, akik ismernek, a lényem? Persze, ez csak egy átfutó gondolat volt(közrejátszik a lassan 3 hete tartó hideg, esős, kedvetlenítő idő). Akinek feltettem a kérdést, válaszolt is rá."Igen, nagyon hiányoznál!" Folytattam a hülye gondolatokat. Sírnál?- kérdeztem tovább.
Számítana nekem már akkor, hogy sírnak- e utánam, vajon olvassák-e a verseimet és mosolyognak vagy éppen könnyeznek-e rajta, ahogyan én tettem akkor, amikor visszaolvastam?
A fiamnak borzasztóan hiányoznék. Ő aztán nagyon anyás, még ha nem is ismeri ezt el. Aztán a lányomnak is, bár ő már nem olyan szülő- függő, mint a fiam. A férjemnek. Bizonyára neki is. De abba is hagyom ezeket a hülye felesleges gondolatokat, mert olyan, mintha búcsúznék. És én még nem akarok búcsúzni!Jó itt nekem a földön, élni, akármilyen nehéz is néha az élet. Vagy csak mi emberek tesszük azzá? Vannak emberek akik közel, nagyon közel állnak hozzám. Ők bizony hiányoznának nekem fordított esetben. Mert akiknek valamilyen szerepe volt eddigi életemben, őket szeretem valamilyen szinten. Bennem léteznek, kitörölhetetlenül.
Jó, hogy voltak, vannak számomra. Sokat tanultam, tanulok tőlük és remélem, hogy fordított esetben is igaz. Hogy mit tanulok? Türelmet, toleranciát, fejlesztem a beleérző képességemet, és mindenkitől vannak szép emlékeim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése