Az első éjszaka. Rossz volt..nehezen aludtam, csak 3- szor voltam fent. Ahogyan elhaladtam szobája előtt, láttam a bevetett ágyát, szinte éles késként hasított belém a csend, és a hiány. Fájt..fáj ez az egész..a lelkem könnyezik..este elalvás előtt még egy kicsit sírdogáltam, férjem az ölébe vont. Mélyen belenézett a szemembe. Nem akartam ránézni..nem akartam, hogy lássa a könnyeket.
-Te meg ne sírjál már! Egyszer el kell engedned! Meg kell tanulnia az önállóságot, nem leszel mindig mellette!
-Tudom, de Te nem tudod, milyen kötelék van köztünk. Te nem érezheted, azt a láthatatlan szálat, ami összeköt minket.
Férjem is megkönnyezett, pedig Ő nem az érzékenységéről híres.Nehezen, de elaludtam, fájdalommal a szívemben...alig várom, hogy ma hívhassam, és hallhassam a hangját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése