Nem is leszek itt most sokat, csak feljöttem, hogy ezt kiírjam magamból..nem hittem, hogy ennyire fog fájni...egész héten lepleztem magamban, és a gondolatot is elhessegettem...
De ott volt a levegőben..és megállíthatatlanul, könyörtelenül közeledett. Ő is érezte. Kereste a társaságomat..próbált humorizálni, én is, de átláttam rajta. Már akkor vérzett a szívem..a vércseppek hidegen koppantak rajta..minden csepp óriási fájdalmat okozott bennem...Próbáltam magam és őt is vigasztalni, ez a változás, az élet rendje..stb..de tudtam ez csak üres duma. A lényeg az elváláson, a kötelék elszakadásán volt. Ma eljött a nap..alig beszéltünk..kisfiam csendben ült a hátsó ülésen...Ismeretlen emberek, ismeretlen hely, ismeretlen ágy...befelé sírtam..és Ő is..kipakoltam a cuccait, szépen sorban, felhúztam az ágyneműjét, megsimogattam a haját, majd megpusziltam. Csak négy nap..dübörgött bennem, s utána újra láthatom. Kikísért az ajtón...nem néztem vissza..az épület elnyelte a fiamat..rossz a csend..fáj a hiány..nem bírom..ordítani akarok...ez már nagyon fáj..Istenem, könyörülj rajtam:-((((
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése