Mondd el....

Mondd el

Szégyenlósen bújik el a Hold,

Sötét éj takaróját magára húzza,

Szemem medrében még homályos

könnyek csillognak, bár most nem

gondolok a fájó tegnapokra.

Ajkam szomjasan csókolod,

S szavaid esküt ígérnének,

Nem jutnak el tudatomig,

Nem érzem súlyát a beszédnek.

Egekbe szökik testemben a

szenvedély, téped a ruhám,

simogat, majd mar a kéz,

Harap az ajak, majd hevesen szív,

Lüktető pontjaim sóhaja násztáncra

hív.

Hangos s kéjes nyögések díszítik

a csend szólamát, egymásba simul

férfi és nő, örül, vigyorog a vágy,

Most nem zavarom el, élek vele,

szenvedő lelkem nyugodjon a test

mámor- tengerében.

Mondd el, mondd el, miért volt a

szürkeség? Miért hagytuk, hogy

a múló tegnapok unottá váljanak?

Van egy közös valóságunk, melyet

ketten alkotunk, burkot képeztünk

a külvilág felé, s a burokban olykor

szeretünk, olykor könnyeket ejtünk

az est fátyol- köpenyén.

Mondd el, miért a vágy dominál

a lélek felett? Mondd el, miért kell

hogy a kéjes, vad szenvedélyben

lihegve élvezzelek? Miért kell e

földöntúli szenvedély?

Kivetkőzök önmagambóls a tudatom

is a semmibe vész.

Mondd el, szeretsz-e még,

mint a kezdet kezdetén?

Múló idő s fájó emlékek után

éled e még Benned új remény?

Mondd el, akarod-e, hogy átöleljen

a kéjburok vad vágyakkal, kéjes

sóhajaimat s nedvezőtestemet

akarod-e ha aranyló sugarakkal

köszönt minket a hajnal.

Varga Patrícia